Prológus

A nevem Nelly, ám azt a fránya 'Y'-t a végén, ki nem állhattam, így most már mindenki csak Nell-nek hív. Igazából nem tudom, hogy miért élek. Ne értsetek félre nem úgy értem, hogy: "Miért vagyok a világon?", hanem úgy, hogy "Miért nem haltam még meg?". Ugyanis nem értem, hogy miért kell nekem elszenvednem mindazt, amit az emberek nem akarnak megérteni, mert túlságosan elutasítóak. Nem értik meg a helyzetem, fogalmuk sincs róla, miket érezhetek, miket gondolok. Mintha én lennék az őrült és nem ők. Egyre több barátom és ismerősöm néz rám furcsán, amint felhozom a témát, miszerint a legjobb barátom él, és nem halt meg. Ugyanis történt egyszer, nagyjából egy éve, egy átlagos napon épp a legjobb barátomhoz, Hunter-höz (igazi neve Craig volt, de mivel profi íjász volt, ezért megváltoztatta), voltam meghívva. A háza előtt állva kopogtattam, ám ő nem nyitott ajtó. Azt hittem, hogy csak szórakozik, de mikor már legalább fél órája az ajtó előtt álltam, kezdtem bepánikolni.  Megkerestem a tartalék kulcsot, és bementem a házba. Átkutattam minden helyiséget, még a kertet is a rozoga kutyaólat is beleértve, de sehol sem találtam. Hívtam a rendőrséget, akik pár percen belül már ott is voltak. Megadtam nekik minden apró információt Hunter-ról, az eredeti nevét is. A rendőrök mondták, hogy csak egy nappal az eltűnés után kezdenek nyomozást, így meg kellet várnom a következő napot, hogy tudhassam: elkezdték a keresést. Három nap, múlva hívtak a rendőrségről, hogy meg van a barátom. Tíz kilométerrel arrébb, egy erdőtűz  kioltása után, a kiégett terület kellős közepén találtak rá, természetesen holtan. El is könyvelték tűzbalesetnek, de én tudtam, hogy nem történhetett ilyesmi. Megkértem őket, hogy azonosítsák be a holtteste, mert tudtam, hogy Hun nem olyan hülye, hogy egy erdőtűz kellős közepébe rohanjon, vagy épp sátáni kacajjal vessen véget két hektárnyi erdőnek és saját életének. Ők is megértették a kételyeimet, ezért elrendelték a beazonosítást. Ugyan az arca a felismerhetetlenségig torzult, így nem lehetett azonosítani., ezért DNS vizsgálat volt a következő. Viszont abból a maradék meg nem égett test bármely részéből igen nehéz volt ép DNS mintát venni.  A laboreredmény azt mutatta, hogy Hunter volt aki megégett, bár nem voltak benne tökéletesen biztosak, de végül egy kis eltérést félresöpörve "bebizonyították", hogy nekik volt igazuk, és a halott az Hun volt. Azóta néha-néha felmerül ez a téma, és én mindig is amellett álltam ki, amiben hittem. Ám az ismerőseim mind hallották, hogy "bebizonyították" : Hunter halott. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak, őket is ugyanúgy irányítja a társadalmilag kibocsájtott "szennylap" és mindenféle ilyen dolgok, hogy szinte mindent elhisznek, még esetleg azt is, hogy őket látták egy biztonsági kamerán, amint éppen bankot rabolnak, miközben nem is ők voltak. Akármennyire nem hisznek nekem az emberek, és akármennyire be akarnak dugni valami elmegyógyintézetbe, arra hivatkozva, hogy teljesen agyamra ment a barátom elvesztése, és jót fog tenni a pihenés, én mindig is be akartam bizonyítani, hogy nekem van igazam, és most úgy éreztem, hogy el kell kezdenem a nyomozást, hogy megtudjam, kinek van köze a legjobb barátom eltűnéséhez. Csakhogy még nem volt semmiféle nyom, amin elindulhattam volna. Eldöntöttem, hogy bármi áron, de megszerzem a labor-eredményeket. A terv első fázisa már meg is volt. Már csak meg kellett valósítani . . .